Menekülés Kelet-Poroszországból

1945 elején a Vörös Hadsereg végig söpör Kelet- és Közép-Európa nagy részén. Milliók menekülnek nyugatra többek között német is, akik a befagyott Balti-tengeren át és hajókon próbáltak eljutni hazájuk még biztonságosnak hitt részeibe.

Tulajdonképpen Alekszandr Marineszko, a szovjet S-13-as tengeralattjáró kapitánya már fel akarta adni a vadászatot. 1945. január 30-ának éjszakáján a Pomerániai partoknál egyetlen német hajó sem került a torpedócsövek elé. De hirtelen: egy halvány fény! Marineszko követi a nyomot, amely egy úszó óriáshoz vezet. "Torpedót kilőni!" – adja ki a parancsot, és ezzel a tengerészet egyik legsúlyosabb katasztrófáját okozza. Három torpedó találja el a 208 méter hosszú "Wilhelm Gustloff" hajót, amely sebesültek és menekültek szállítására volt kijelölve a Balti-tengeren. Hogy pontosan hány német vesztette életét, nem ismert – feltehetően legalább 9000-en. A Vörös Hadsereg elől menekülő káoszban őket már alig regisztrálták.

Túl sokáig hittek Kelet-Poroszország német lakói a berlini náci propaganda szlogenjeinek: "Egyetlen orosz katona sem fogja soha lábát német földre tenni!" Pedig már régen világos volt, hogy a Vörös Hadsereg elsőként Kelet-Poroszországot fogja elérni. A szovjet ellentámadás hónapok óta nemcsak ott, hanem egész Kelet- és Közép-Európában menekülésre késztette a németeket nyugat felé. Egy 1944. októberi támadást Kelet-Poroszországban még vissza tudták verni. Most azonban, 1945 jeges januárjában, a Vörös Hadsereg újra támad, nehézfegyverzettel. A német tartalékosok és a népfelkelők (Volkssturm) alig tudnak ellenállni. Kelet-Poroszágban pánik tör ki. Százezrek menekülnek, csak a legszükségesebbet viszik magukkal. Akinek van lova a szekér elé, az a szerencsések közé tartozik; másoknak gyalog kell -25 fokos hidegben, jégen és hóban megpróbálniuk kijutni – sokan meghalnak.

Hamarosan újabb csapás. Január végén a Vörös Hadsereg eléri Elbing városát – ezzel Kelet-Poroszország bekerítésre kerül. Most már csak a Balti-tengeren keresztüli menekülésben lehet reménykedni. Legalább a téli hideg befagyasztotta a lagúnát (Haffot) – aki vállalja a kockázatot, és nem szakad be a jég alá, az lerövidítheti az útját. A kikötővárosokban menekültek harcolnak a hajóhelyekért, amelyek – annak ellenére, hogy folyamatos tengeralattjáró-támadásoknak vannak kitéve – még mindig átkelnek a tengeren. Becslések szerint másfél millió embernek sikerül tengeri úton kijutnia Kelet-Poroszországból, de több mint 20 000 ember megfullad, sokan megfagynak, éhen halnak vagy meggyilkolják őket. További milliók – német származású pomerániaiak és sziléziaiak – kénytelenek elhagyni őseik földjét, amikor 1945 februárjában és márciusában a Vörös Hadsereg széles fronton nyomul nyugat felé. Miközben a menekülők gyalogosan, ló- vagy ökörfogatokon vánszorognak nyugat felé, a szovjet tankok hangja egyre közelebbről dübörög mögöttük. A németek pánikszerűen menekülnek. A náci propaganda már korán gyilkos és erőszaktevő szörnyekként mutatta be a vöröskatonákat, hogy ezzel is ösztönözze a saját katonák elszántságát a harcban. Sokan ugyan kételkedtek a propagandában, de a szovjet katonák brutalitásáról szóló hírekben mégis hittek. Így írta naplójába a berlini újságírónő, Ursula von Kardorff a Sziléziából érkező hírek kapcsán: "Borzalmas hírek az ott maradt lakosság elleni rémtettekről: agyonvert gyerekek, megerőszakolt nők, felgyújtott tanyák, agyonlőtt parasztok. Goebbels propagandagépezete láthatóan újra teljes gőzzel működik. Vagy talán mindez mégis igaz?" A tömeges gyilkosságokról és nemi erőszakokról szóló beszámolók nem propagandák voltak. A vöröskatonák kegyetlen bosszút álltak a Wehrmacht és az SS által az orosz civil lakosság ellen elkövetett bűnökért. Ezek rettenetes bizonyítékait maguk is látták az előrenyomulásuk során. Sztálin külön parancsa sem kellett hozzá, hogy "szemet szemért" alapon cselekedjenek.

A nyugat felé való menekülés csak egy részüknek sikerül. Több millió kelet-poroszországi, pomerániai és sziléziai – főként idős emberek, nők és gyerekek – túléli. Ám csak azért, hogy hamarosan kitelepítési parancsot kapjanak. Teheránban a szövetségesek már 1943 késő őszén elfogadták Sztálin azon óhaját, hogy Lengyelországot nyugat felé tolják el az Oderáig és a Neisséig. Újabb menekülőoszlopok indulnak útnak A kitelepítettek – köztük a csehszlovákiai szudétanémetek is – csak a legszükségesebbet vihették magukkal. Tulajdonukat új lakók vették át. Bár a kitelepítetteknek már nem kellett hadműveletektől tartaniuk, az éhség, betegségek és az őrök bosszúvágya így is magas halálozáshoz vezetett. 1950-ig 12–14 millió német menekült el Közép-Európából nyugatra, közülük legalább 600 000 meghalt.