Harc a német tudósokért
Németország felé történő előrenyomulásuk során 1945 tavaszán a szövetségesek egyre nagyobb érdeklődést mutattak a német szaktudás, szabadalmak és találmányok iránt, hogy megakadályozzák azok németek által megsemmisítését. Ezzel egy időben az volt a céljuk, hogy tudósokat kutassanak fel, és kikérdezzék őket kutatásaikról. Különösen a rakétatechnika állt az érdeklődés középpontjában.
Az USA, Nagy-Britannia és a Szovjetunió azonban eltérő módszereket alkalmaztak ebben a versenyben, amely már a háború vége előtt kezdetét vette. Amikor a háború véget ért, a valaha Peenemündében dolgozó kutatók a "Harmadik Birodalom" csődhagyatékának legértékesebb darabjaivá váltak. A győztes hatalmak versengtek értük, és rövid időn belül szétszóródtak a világ különböző pontjain. Néhányan mesés karriert futottak be, míg mások hamar megbánták döntéseiket.
Az amerikaiak úgy döntöttek, hogy a britekkel és franciákkal való közös fellépés helyett saját érdekeiket részesítik előnyben. Segítségükre volt a földrajzi szerencse is, hiszen már 1945 április 11-én amerikai alakulatok érték el a korábban csak homályosan ismert Mittelwerket Niedersachswerfen közelében, Nordhausen mellett. Ez a legnagyobb német föld alatti gyár teljes épségben maradt. Itt nemcsak az A4 (V2) rakétát, hanem a Fi 103 (V1) repülőbombát, repülőgép-hajtóműveket, sugárhajtóműveket, légvédelmi és légi rakétákat is gyártották. Az amerikaiak azonnal megkezdték az ott talált eszközök biztosítását, mivel Thüringia azon területek közé tartozott, amelyeket a jaltai konferencián a Szovjetuniónak ígértek. Anélkül, hogy erről bármilyen módon egyeztettek volna szövetségeseikkel, az amerikaiak 1945 májusának végéig a Mittelwerkben körülbelül 100 darab A4-rakéta alkatrészeit gyűjtötték össze, majd Antwerpenbe szállították őket. Ott összesen 16 hajót pakoltak meg az értékes rakománnyal, amelyet az Egyesült Államokba küldtek. Hasonló eljárást alkalmaztak más helyeken is: például 1945. április 27-én az amerikai csapatok egy goslari ércbányában jelentős mennyiségű, Peenemündéből elszállított műszaki rajzot és fejlesztési dokumentumot foglaltak le. Összességében 14 tonnányi iratról volt szó, amelyek bár a tervezett brit megszállási övezetben voltak, mégis azonnal az Egyesült Államokba szállították őket. Ez természetesen feldühítette a szövetségeseket, akikkel korábban megegyeztek az ilyen leletek közös biztosításáról. Csak egy diplomáciai vita után kaptak a britek egy részt a zsákmányból.
Eközben az amerikai hatóságok intenzíven vitatták meg a "szürkeállomány" kérdését. Technikájuk és terveik ugyan már voltak, de nem álltak rendelkezésükre azok a tudósok, akiknek a tudása kulcsfontosságú volt a további kutatásokhoz – vagy legalábbis nem megfelelő számban. Ezért minél több német csúcstudóst igyekeztek magukhoz csábítani. Wernher von Braun és legközelebbi munkatársai már 1945. május 2-án megadták magukat az amerikaiaknak. A nyár folyamán több száz egykori peenemündei szakember követte őket az amerikai zónába. Az így megkezdett tudástranszfer vezetett végül az "Overcast" (később "Paperclip") művelethez, amely 1945. július 19-én indult el. Ennek keretében legalább 350 német tudóst szállítottak az Egyesült Államokba, ám családtagjaik nem tarthattak velük. Ehelyett az amerikaiak egy külön családi tábort állítottak fel a bajorországi Landshutban, ahol hozzátartozóikat elszállásolták. Csak 1946 folyamán vált egyértelművé, hogy a német tudósok rövid távú megbízásai nem lesznek elegendőek, ezért az amerikai kormány engedélyezte családtagjaik áttelepítését is. Ezzel egy időben az Egyesült Államokba toborzott tudósok számát 1.000 főre növelték. Végül körülbelül 120 német rakétakutató, köztük Wernher von Braun, Dieter Huzel, Arthur Rudolph és Kurt Debus fogadta el az amerikai ajánlatot. Ők "Rocket Team" néven, jól fizetett szerződésekkel az Egyesült Államokba települtek, ahol többen fényes karriert futottak be.
A britek is érdeklődtek a német rakétakutatás iránt, különösen azért, mert ők szenvedték el a legnagyobb károkat a német "megtorlófegyverek" (Vergeltungswaffen) miatt. Már 1945 májusában elindították az "Backfire" műveletet, amelynek célja az A4 rakéta saját ellenőrzés alatti tesztelése volt. Ehhez Altenwalde egykori haditengerészeti lőterét választották ki Cuxhaven közelében. Bár az amerikaiak addigra már elszállították az értékesebb anyagokat, a brit ellenőrzés alá került zónában még mindig elegendő rakétamaradvány és alkatrész állt rendelkezésre a kísérletekhez. A britek azonban kénytelenek voltak szövetségeseik segítségére támaszkodni, és ezért Wernher von Braun csapatából 85 szakértőt kölcsönöztek ki, köztük Walter Dornbergert is. Az akció hatalmas méreteket öltött: kb. 1.000 német és 2.500 brit vett részt benne. Végül 1945. október 3-án sikerült egy A4 rakéta első sikeres kilövése az Északi-tenger felé, így a britek ebben a tekintetben megelőzték a többi győztes hatalmat. A német tudósok toborzásában viszont alulmaradtak. Mivel az ország a háborúban súlyosan megrongálódott, nem tudott vonzó munkakörülményeket kínálni, ráadásul az erős német ellenes hangulat megnehezítette a migrációt. Végül mindössze 20 német tudós döntött a brit együttműködés mellett. Dornbergert a "Backfire" műveletben végzett munkája után börtönbe zárták, majd 1947-ben szabadon engedték és az USA-ba távozott.
A francia kormány is próbált német tudósokat toborozni, de még kevésbé volt vonzó, mint a többi ország. Csak néhány magas rangú szakértőt sikerült beszervezniük, például:
- Helmut von Zborowski, aki az Me 163 vadászgép és a "Schmetterling" föld-levegő rakéta fejlesztésén dolgozott,
- Wolfgang Pilz, a rakétahajtóművek specialistája.
A német rakétakutatás második legnagyobb haszonélvezői a szovjetek voltak. Érdekes módon a Mittelwerk üzem Nordhausen mellett sokáig ismeretlen maradt számukra, és csak az amerikaiak távozása után, több mint egy héttel érkeztek meg az első szovjet katonák. A területet azonnal lezárták, és egy Technikai Különbizottság (TSK) kezdte meg az átvizsgálását. Bár az amerikaiak elvittek számos fontos eszközt, a szovjetek úgy ítélték meg, hogy az A4 rakéta gyártása újraindítható. Ezenkívül néhány német tudós a keleti zónában maradt, és ők is bevonásra kerültek. 1945 augusztusára a TSK már 150 német szakembert gyűjtött össze, bár néhányukat az amerikaiak próbálták elcsábítani. Ezek közé tartozott Helmut Gröttrup, aki ugyan Hessenben tartózkodott, de magánéleti okok miatt nem akart az Egyesült Államokba emigrálni. Ő lett a legmagasabb rangú peenemündei tudós, aki a szovjetek oldalán maradt. 1945 júliusától Bleicherodéban létrehozták az "Rabe Intézetet", amelynek célja az összes elérhető rakétakutatási dokumentum és technológia összegyűjtése, valamint az A4 rakéta teljes újragyártása volt. Az intézetet később "Zentralwerke" néven ismerték, és létszáma gyorsan 600 főre nőtt. 1946 márciusára sikerült két rakétát újra legyártani, a Mittelwerkben hátrahagyott szerszámok segítségével. A szovjetek azonban hasonló stratégiát követtek, mint az amerikaiak: a rakétagyártást és kutatást hosszú távon a saját országukba akarták áthelyezni. Ez viszont azt jelentette, hogy a német tudósokat és szakértőket erőszakkal telepítették át. 1946. október 22-én a szovjetek végrehajtották az "Ossoawiachim" műveletet, amelynek során több mint 300 német rakétaszakértőt és családjaikat erőszakkal a Szovjetunióba hurcolták. Ugyanekkor megkezdték a német gyártóüzemek szétszerelését és az eszközök kiszállítását is. A német tudósokat a Moszkvától kb. 330 km-re fekvő Gorodomlja szigetére telepítették, a Seliger-tó közepére, hogy ott folytassák a kutatást a szovjetek számára. Eltérően az amerikai rendszertől, ahol Wernher von Braun és társai gyorsan beépültek az ottani struktúrákba, Sztálin szigorúan elkülönítette a német és a szovjet kutatókat. Gröttrup csapata csak meghatározott szovjet kéréseken dolgozhatott. Több mint két évnyi kutatás után, 1947. október 18-án a szovjetek végre sikeresen kilőttek egy saját A4 rakétát Kapusztyin Jarban. November közepéig további 12 rakétakísérletet hajtottak végre. A német tudósokat azonban nem engedték haza, mert tudásuk túl értékesnek számított. Az első csoport csak 1950 szeptemberében térhetett vissza Németországba. Helmut Gröttrup volt az egyik utolsó, akit csak 1953 novemberében engedtek ki Kelet-Berlinbe, ahonnan szinte azonnal Nyugatra szökött.