A szélhámos, aki hatalomra jutatta a bolsevikokat Oroszországban

Israil Lasarewitsch Helphand, akit Parvus néven ismertek, 1917-ben világtörténelmet írt. A kommunista és nőcsábász neve, valamint szerepe az orosz forradalomban mégis alig ismert. Mivel ő a német császár ügynöke volt.

Ez egy olyan vonat volt, amely világtörténelmet írt – 1917 áprilisában, egy évvel az első világháború vége előtt. A német császár, II. Vilmos vezérkara egy különvonatot bocsátott a svájci száműzetésben élő hivatásos forradalmár, Vlagyimir Iljics Lenin rendelkezésére, hogy Németországon keresztül visszatérhessen Oroszországba. A kommunista vezér és a császárság közös célja a cár és az orosz kormány megdöntése volt. Lenin hatalomra akart jutni, a császár és tábornokai pedig fegyverszünetet reméltek a keleti fronton. Amikor a kommunista vezető megérkezett Szentpétervárra, a német főhadparancsnokság táviratot küldött a külügyminisztériumnak: "Lenin sikeresen belépett Oroszországba. Teljes mértékben az elvárásainknak megfelelően cselekszik." A császárság ennek ellenére elveszítette a háborút – és Lenin, akit a császári hadsereg milliós összegekkel támogatott, valamint utódai egy kommunista terrortartományt hoztak létre, amely több mint hetven évig fennállt.

A császári német titkosszolgálat történelmet formáló akciója mögött egy okos elme állt – maga is kommunista, aki a titkosszolgálatok játékát úgy értette, mint kevesen mások. Izrail Lazarevics Helphand – egy nagy testű, durva külsejű férfi, aki a latin "Parvus", vagyis "a Kicsi" nevet használta – úgy befolyásolta a világtörténelmet, mint kevesen mások, és mégis alig ismert a szerepe. Lehetséges, hogy nélküle nem lett volna Szovjetunió, NDK vagy hidegháború. Ő volt az orosz októberi forradalom tervének kidolgozója.
Ő győzte meg a német császárság vezetését, hogy finanszírozzák az ellenséges országban történő puccsot.
1917-ben ő szervezte meg a Svájcban élő Lenin utazását Németországon keresztül Oroszországba egy vasúti kocsiban.

Magánemberként is lenyűgöző személyiség volt Parvus. Szegény sorból származott, később pedig inasok szolgáltak fel neki pezsgőt reggelire a villáiban. Nem volt kifejezetten jóképű férfi, mégis vonzotta a nőket. Szőke nők háreme vette körül, és még a látszólag hűvös Rosa Luxemburg sem tudott ellenállni neki.

A Német Császárság akkoriban egy bevált elvet követett: "Az ellenségem ellensége a barátom." Eredetileg egy arab közmondás, a történelem során sok uralkodó idézte és követte ezt a logikát. Ezen az alapon támogatta a katolikus Franciaország a protestáns svédeket a harmincéves háborúban a Habsburgok ellen. Így cselekedett Nagy-Britannia, amikor az amerikai polgárháborúban a déliek oldalára állt – annak ellenére, hogy a britek már elutasították a rabszolgaságot. A közelmúltban is több kormány járt el ezen elv szerint, ha saját érdekeit akarta megvédeni: az Egyesült Államok a nyolcvanas években Pakisztán segítségével felfegyverezte az iszlamista mudzsahedeket, akik Afganisztánban a szovjet megszállók ellen harcoltak.

Ám ritkán gondolták végig, mit is jelent valójában az, ha az ember az ellensége ellenségét barátjává teszi.
Ismételten kiderült: az ellenségem ellensége – az is az ellenségem. Amikor a Francia Királyság a 18. század végén támogatta az amerikai függetlenségi nyilatkozatot, a nemesség lényegében maga vitte be a forradalmi eszméket az országba. Nem egy mudzsahedinből lett később Oszama bin Láden vezetésével al-Káida terrorista. És amikor a Nyugat meg akart szabadulni a brutális iraki diktátortól, Szaddám Huszeintől, a háború ellene – legalábbis közvetve – hozzájárult ahhoz, hogy később az úgynevezett Iszlám Állam megerősödjön. Az ellenség ellenségével való szövetség tehát könnyen visszafelé sül el, ahogyan ezek a példák is mutatják.
Ám ezek talán csak a történelem lábjegyzetei ahhoz képest, ami 1915. január 7-én, kora délután történt, alig öt hónappal az első világháború kitörése után.

Egy negyvenes éveiben járó, jól öltözött, testes alak, gondosan nyírt szakállal, kesztyűben és cilinderben megérkezik a Német Császári Nagykövetségre Konstantinápolyban. A korábban hatalmas vagyont szerző orosz forradalmár Helphand, akit harci nevén Parvusnak hívnak. Odabent Konrad Freiherr von Wangenheim nagykövet fogadja őt. A Konstantinápolyban állomásozó német ügynök, Max Zimmer szervezte meg a találkozót.

Látványos fellépéssel és ékesszóló beszédben terjeszti elő Parvus a tervét a nagykövetnek: a császári kormánynak szövetségre kell lépnie az orosz forradalmárokkal. "Porosz bajonettek és orosz proletár öklök" – fogalmaz Parvus – egyesüljenek. Csak így lehet legyőzni a cárt, Németország háborús ellenfelét. Parvus már kidolgozott egy akciótervet is.
"A német kormány érdekei azonosak az orosz forradalmárokéval" – mondja. Másnap a nagykövet táviratot küld a külügyminisztériumnak, és különös vendégéről "kifejezetten németbarát hozzáállásról" számol be. A jelentés végén ez áll: "Kérem, fogadják Dr. Parvust Berlinben."

Izrail Lazarevics Helphand 1867-ben született Berjeszinóban, a mai Fehéroroszország területén, Minszk kormányzóságban, egy egyszerű zsidó család gyermekeként. Ez a pogromok időszaka volt. Fellázított oroszok zsidó férfiakat gyilkoltak, zsidó nőket megerőszakoltak és megöltek. A csőcselék még a gyerekeket és csecsemőket sem kímélte. Oroszok feldúlták a zsidók boltjait és felgyújtották házaikat. A cári rendőrség félrenézett, a tetteseket szinte soha nem büntették meg. Izrail apja, Lázár Helphand kovács volt, felesége pedig a kis boltjukban segített. A család lakónegyede leégett, ezért kénytelenek voltak átköltözni az odesszai kikötővárosba. A tudásra éhes fiú különösen a cenzúrát szenvedte meg. Szerette volna megismerni a világot, de Oroszországban a kritikus könyvek tiltva voltak. Ezért úgy döntött, elhagyja az országot, és 1888-tól Bázelben tanult közgazdaságtant, fizikát és ásványtant. Ott ismerte meg például a Tőkét és a Kommunista Kiáltványt, és ezek hatására marxistává vált. Személyesen is fontos kapcsolatokat épített ki, például egy lengyel diáklánnyal, aki Zürichben közgazdaságot tanult, és később – akárcsak Parvus – német állampolgár lett: Rosa Luxemburg.

Doktori fokozatának megszerzése után a fiatal doktor a jövőjét Németországban látta: szerinte ott hamarosan bekövetkezik a szocialista forradalom. Oroszország túl elmaradottnak tűnt. Később ezt írja majd: "A német szociáldemokrácia lett az új hazám." 1891-ben Németországba költözött, először Stuttgartba. Az ottani SPD-ben két fontos személlyel is megismerkedett: Karl Kautskyval, aki akkor Friedrich Engels mellett a szocializmus legfontosabb élő gondolkodója volt, és Clara Zetkinnel, aki később a Német Kommunista Párt vezető politikusa lett.

Clara Zetkin így emlékezett rá: "Rendkívül életteli ember volt, mély benyomást tudott tenni másokra. Szellemességtől szikrázott, könnyedén dobta félre a régi dogmákat, és ezzel még a józan Kautskyt is lenyűgözte. Könnyen szerzett barátokat, de éppilyen könnyen hagyta ott őket minden sajnálkozás nélkül. Szerette a jó életet, és nagy sikere volt a nőknél. Szeretett kalandot keresni, és bátran vállalt minden kiszámítható kockázatot. Azonban a vagyonszerzés iránti szenvedélye lett a fő hajtóereje, amely minden mást háttérbe szorított."

Kautsky és Zetkin engedték, hogy Parvus írjon az általuk szerkesztett baloldali lapokban, mint a Neue Zeit vagy a Gleichheit.
Hamarosan nevet szerzett magának gazdasági témájú cikkeivel – bár sok pénzt nem keresett vele. A volt ARD-tudósító Winfried Scharlau és a brit (cseh származású) történész Zbyněk Zeman "A forradalom kalóza" című életrajzukban így írják le Parvust ebből az időszakból: "A rongyos ruházat alatt egy rendkívül széles vállú, tömzsi test rejtőzött, mint egy Michelangelo-szobor, de kissé rövid lábakkal. Hatalmas feje volt, magas homlokkal, amit kezdődő kopaszodása még hangsúlyosabbá tett, valamint ápolatlan, rövidre nyírt szakálla volt, ami egyszerre tette idegenné és félelmetessé a külsejét. Kautsky gyermekei Helphandot 'Dr. Elefántnak' hívták, találó utalással testes alakjára." Rosa Luxemburg egyszerűen csak "a Kövérnek" nevezte.

Stuttgart hamar szűknek bizonyult számára, így Berlinbe költözött, ahol többek között a Vorwärts című lapnak is írt.
Különös figyelmet kapott "Az oroszországi helyzet" című cikksorozata, amelyben az ottani éhínség okait elemezte.
A porosz politikai titkosrendőrség is figyelte őt. 1893-ban "kellemetlen külföldiként" kiutasították Poroszországból. Ezután állandó lakhely nélkül élt: Drezda, Lipcse, Stuttgart, München és Zürich között ingázott. Újra meg újra találkozott Rosa Luxemburggal, aki lelki társává vált. Attól tartott, hogy Oroszországba toloncolják vissza. Wilhelm Liebknechtnek, a Vorwärts főszerkesztőjének ezt írta: "Hazát keresek. Hol lehet hazát venni olcsón?" Próbálta megszerezni az osztrák vagy württembergi állampolgárságot, de sikertelenül.
Cikkeit különféle álneveken publikálta. Ekkoriban az SPD radikális, fundamentalista szárnyához tartozott. 1894-ben a bajor parlamentben az SPD megszavazta a kormány költségvetését. Parvus felháborodott és a Neue Zeit-ban ezt írta: "Egyetlen embert és egyetlen fillért sem a fennálló rendnek!" Ez a cikk volt az első, amelyet azzal a névvel írt alá, amelyen később hírhedtté vált: Parvus – latinul "kicsi", "jelentéktelen", "szerény". Ez természetesen ironikus választás volt: ő maga nagydarab volt, és már akkor is meglehetősen jelentősnek tartotta magát.

Egy rövid lipcsei újságszerkesztőségi kitérő után 1896-ban a drezdai Sächsische Arbeiterzeitung főszerkesztője lett.
Parvus ekkor már ismert figura volt a városban, nevét szász akcentussal így ejtették: "Dr. Barfuß" ("Dr. Mezítláb"). Lapjában írni hagyta régi barátnőjét is, aki így először kapott szót a német pártsajtóban: Rosa Luxemburg. Amikor 1898-ban a szász kormány kiutasította Parvust Drezdából, ő lett az utódja. Ezután Münchenbe költözött, ahol megismerkedett egy nála három évvel fiatalabb orosz emigránssal: Vlagyimir Iljics Uljanovval. Mindketten Schwabing városrészben laktak. Együtt alapították meg az Iskra ("Szikra") nevű folyóiratot, amelyet Németországban nyomtattak, majd becsempésztek az Orosz Birodalomba. Uljanov Münchenben álnéven élt: K. Iordanov és Mayer néven. Ő is álnéven írt – azon a néven, amely később világhírűvé vált: Lenin.

Eleinte Leipzigben nyomtatták az újságot, majd Parvus müncheni lakásában, az Ungererstraße 80. szám alatt. Ez a lakás a forradalmárok találkozóhelyévé vált. Itt Parvus összehozta Lenint Rosa Luxemburggal – ez volt kettejük első találkozása. Parvus számára a Gorkij-jogok aranybányává válnak. Max Reinhardt Berlinben színpadra állítja Gorkij drámáját, a Éjjeli menedékhely-et (Nachtasyl), amelyből ott 500 előadást tartanak. Később a darab eljut a német vidéki színházakba is.

Más könyvprojektek azonban kevésbé sikeresek, és Parvus elveri Gorkij pénzét olaszországi és franciaországi magánutazásokra.
Jelentős összegekről van szó, amelyek a szerzőt illették volna meg, és amelyekből ő – legalább részben – a bolsevikokat akarta támogatni. Parvus azonban 180 000 aranymárkát sikkaszt el. Hogy épp a baloldali írót, Gorkijt csapta be, végérvényesen árt Parvus hírnevének a forradalmi körökben. Gorkij Németországba utazik, panaszt tesz az SPD pártvezetésénél, és azt követeli, hogy "vágják le Parvus elvtárs fülét".

A párt vizsgálóbizottságot állít fel, amelyben olyan fontos elvtársak vesznek részt, mint August Bebel (a német szociáldemokrácia egyik alapítója), Karl Kautsky és Clara Zetkin. Mivel ez az eset a munkáspárt számára rendkívül kellemetlen, a tárgyalásokat bizalmasan vezetik le. Úgy tudni, Parvust figyelmeztették, és egy ideig nem tölthetett be szerepet a pártsajtóban. Magánéletét is gyanakvással figyelik a párt vezetői Ekkoriban egy Tánja nevű orosz származású szülésznő a felesége, akiről keveset tudni – annyi biztos, hogy közös fiuk van. Annál többet hallani viszont Parvus viszonyairól, elhagyott szeretőiről és törvénytelen gyermekeiről. 1905-ben elválik Tánjától, és bár életszínvonala emelkedik, hamarosan megszünteti a tartásdíjfizetést is. Saját könyörtelen viselkedését hősiesnek nevezi: "Amikor csak tudtam, gondoskodtam a hozzám közel állókról – de nem hagytam, hogy anyagi gondok vagy családi kötelezettségek korlátozzák a szellemi munkámat vagy politikai tevékenységemet. Nem haboztam, ha mindent kockára kellett tennem – a saját életemet is, mások létezésével együtt." A polgári házasság szerinte úgyis "rablófészek". Érzelmi világa szerinte "szétfeszíti a család szűk kereteit". Parvusnak számtalan viszonya van, összesen négy nővel él együtt vad vagy hivatalos kapcsolatban.

A pártbeli gyanakvás ellenére hamar újra lehetőséget kap, hogy forradalmi elméleteit a gyakorlatban is kipróbálja – ezúttal hazájában.

1905. január 22-én, vasárnap 100 000 munkás vonul a szentpétervári Téli Palotához, hogy a cártól életkörülményeik javítását kérjék. Nem vörös zászlókat visznek, hanem ikonokat és II. Miklós cár képeit. Nem az Internacionálét éneklik, hanem vallásos és hazafias dalokat. Ennek ellenére a kozákok tüzet nyitnak rájuk – a parancsot Vlagyimir nagyherceg, a cár nagybátyja adja ki. A halottak számát 200 és 1500 közé becsülik. Ez a nap "Véres vasárnapként" vonul be az orosz történelembe, általános sztrájkot és forradalmat robbant ki. A külföldi orosz emigránsokat – akik addig kis, veszekedő baloldali csoportokban éltek – meglepik a hírek. Sokan azonnali hazatérés mellett döntenek, hogy a felkelés élére álljanak. Trockij Genfben értesül a fejleményekről, és München felé veszi az irányt, hogy Parvusszal egyeztessen. Parvus Lipcse érintésével tér haza, pedig ott még mindig érvényben van ellene a kitiltás.
Konrad Haenisch, szociáldemokrata és későbbi porosz kultuszminiszter, így emlékszik vissza beszélgetésükre:

– Maga az? Honnan? Merre?
– Münchenből, természetesen! A bestia elbukott!
– Tényleg? Már ennyire áll a dolog? Már veszély nélkül lehet...?
– Előleg egy könyvre, amit az élményeimről írok majd. És higgyen nekem – lesz mit írnom!
– És a kiadó?
– A pokolba a kiadóval! Kit érdekel a buta kiadó? Most forradalom van, kedves barátom!

Parvus hamis útlevéllel jut el Szentpétervárra. Ő és Trockij az első emigránsok között vannak, akik visszatérnek. Politikai ügyességük és szónoki tehetségük révén gyorsan a mozgalom élére kerülnek. A munkások tanácsokat hoznak létre – oroszul: szovjeteket. 1905 a főpróbája lesz az 1917-es forradalomnak. Akkor azt mondják: "Trockij volt az első szovjet karmestere – Parvus pedig írta a kottát." De a felkelést leverik. A cári rendőrség előbb Trockijt, majd Parvust is letartóztatja. A börtönben újra találkoznak – megölelik és megcsókolják egymást. Rosa Luxemburg Németországból utazik el, hogy meglátogassa őket. Még idegen nyelvű újságokat is olvashatnak. Aztán az orosz belügyminiszter három év száműzetésre ítéli Parvust Szibériában. Egy kegyelmi kérvényben Parvus azt írja, hogy a száműzetés "korai halálához vezethet". Saját diagnózisa szerint "krónikus veseműködési gyengeségben és gyomor-bélhurutban" szenved. Szívesebben venne részt "gyógykezelésen Karlsbad gyógyvizeinél", mintsem Szibériába menjen.

De el kell viselnie a megterhelő rabtranszportot Szibériába – heteken át vonatokon, szekereken és csónakokon. Néhány rab 95%-os alkoholt visz magával, hogy elviselhetőbbé tegyék az utat. Parvus meggyőzi őket, hogy inkább adják oda az őröknek az alkoholt, hogy aztán – mikor azok berúgnak – megszökhessenek. Az őrök részegre isszák magukat.
Amikor a rabok kereskedőkkel és parasztokkal egy csónakba zsúfolódnak, Parvus észrevétlenül kiszáll a transzportból.

Néhány napon belül Parvus kidolgozza a tervét az orosz forradalomra, egy 23 oldalas, írógéppel írt dokumentumban, amely ma a berlini Külügyminisztérium Politikai Archívumában található.

A legfontosabb pontok a következők:

• "Politikai tömegsztrájk Oroszországban, a következő jelszóval: Szabadság és béke"
• "Ez a mű csak az orosz szociáldemokrácia vezetése alatt valósulhat meg.
  A szociáldemokrácia radikális része már akcióba lépett."
• "A Fekete-tengeri flotta lázadása"
• "Kőolaj-raktárak felgyújtása"
• "Külön figyelmet kell fordítani Szibériára. Európában csak száműzetési helyként ismerik,
  azonban a nagy szibériai útvonalak, vasútvonalak és folyók mentén erős, büszke, független parasztság él."
• "Egyúttal gondoskodni kell arról is, hogy a politikai száműzöttek (Szibériában) visszajuthassanak európai Oroszországba.
  Ez pusztán pénz kérdése. Így több ezer kiváló agitátor, akik széles kapcsolatokkal rendelkeznek
  és korlátlan tekintélynek örvendenek, irányíthatók lennének a fent említett agitációs központokba, valamint Pétervárra."
• "Orosz nyelvű röpiratokat lehetne kiadni Svájcban."
• "Az Egyesült Államokban és Kanadában élő sok orosz zsidó és szláv fogékony réteget képez az Oroszország elleni agitációra."
• "A Kaukázus elszakadása is lehetséges... A lakosság ott bizonyosan inkább egy mohamedán kormányt részesítene előnyben."
• "A (cári) kormány megdöntése és gyors békekötés"

A felkelés technikai feltételei Oroszországban:

a) Részletes térképek beszerzése az orosz vasúthálózatról, a legfontosabb hidak megjelölésével, amelyeket fel kell robbantani a közlekedés megbénítására;
b) Pontos mennyiség megadása a robbanóanyagokról, amelyekre az egyes akciókban szükség van;
c) Egyszerű, közérthető utasítások a robbanóanyagok használatára – hídrobbantások, nagy épületek felrobbantása esetén;
d) Egyszerű receptek a robbanóanyagok előállítására.

"Pénzügyi támogatás a szociáldemokrata többségi frakciónak, amely minden eszközzel folytatja a harcot a cári kormány ellen. A vezetőket Svájcban kell felkeresni." A "szociáldemokrata többségi frakció" alatt a bolsevikokat érti – a későbbi Szovjetunió Kommunista Pártját. És azok vezetői közül elsősorban egyet: a berni emigrációban élő Lenint.

Lenin – ellentétben Parvusszal – nem látta előre az első világháborút. Még 1913-ban azt írta: "Egy háború Ausztria és Oroszország között nagyon hasznos lenne a forradalom számára (Kelet-Európában), de aligha feltételezhetjük, hogy Ferenc József és barátunk, Miklós cár ilyen örömet szerezne nekünk." Egy hónappal Parvus terve után a német államtitkár megvizsgálja a javaslatokat, majd táviratot küld a Birodalmi Pénzügyminisztériumba: "Az oroszországi forradalmi propaganda támogatására itt kétmillió márkára van szükség. "Összességében a Német Császárság a következő években mai értéken kb. egymilliárd márkát
(azaz kb. 500 millió eurót) fektet be a kommunista forradalom győzelmébe." Cél: Oroszország kivonása a háborúból, ezáltal az antant meggyengítése. Az összekötő a császár megbízásából maga Parvus. Clara Zetkin, egykori mentora, ekkor már így nevezi: "az imperializmus strichere" (vagyis: az imperializmus kitartottja).

Egy másik forradalmárnak kevesebb az erkölcsi aggálya: 1915 májusának végén Parvus Bernbe utazik, hogy találkozzon régi harcostársával, Leninnel, annak szerény, egyhelyiséges lakásában, a berni Länggasse utcában. A konyhában káposztaleves szaga terjeng. Itt beszélnek az orosz forradalomról – és a világforradalomról is. Kifelé viszont Lenin távolságot tart az immár vitatott hírű, meggazdagodott üzletembertől.

Az osztrák szlavista Elisabeth Heresch a Geheimakte Parvus (Parvus titkos aktái) című könyvében ezt írja: "Ahogyan Parvus hivalkodik vagyonával, provokatív a honfitársai számára. Mindenki arról beszél, hogy a zürichi luxusszállodában, a Baur au Lac-ban állítólag
reggelente egy üveg pezsgőt iszik, miközben molett, vonzó szőke nőkből álló hárem veszi körül." De Lenin azért szívesen elfogadja Parvus pénzét.

Parvus ekkor már egy háromszintes pompás villában lakik Koppenhága előkelő Vodroffsvej utcájában. A közelség Oroszországhoz miatt innen irányítja üzleteit, valamint vezet egy 18 fős ügynökhálózatot is, amelynek fedőszervezete: "Intézet a háború társadalmi következményeinek kutatására". Parvusnak üzleti érzéke és forradalmi érzéke is kiváló.
Minden oldallal üzletel, ő a tipikus háborús haszonleső:

• Törökországi pamutot juttat el Oroszországba, ahol abból készítik az egyenruhákat;
• Elad stratégiai fontosságú fémeket (réz, ón, alumínium);
• Kereskedik gumival, kaviárral, konyakkal és óvszerekkel is.

Kapcsolatban áll még Raszputyinnal is, a cárnét befolyásoló orosz csodatevővel, aki jelentős részvénycsomaggal rendelkezik a Deutsche Kriegsmetall AG-ben, amelyet Parvus lát el anyaggal Skandinávián keresztül. De Parvus hálózata nem öncélú.
Ügynökei kommunista propagandát, fegyvereket és robbanóanyagokat csempésznek Oroszországba. Mivel nem tudják áttörni a keleti frontot, kerülőutat választanak: Koppenhágától 1600 km-re északra, Haparandába, egy svéd faluba, Finnország határán
(ami akkor még Orosz Birodalomhoz tartozott). Néha megvesztegetik a fa gyaloghídnál szolgáló orosz határőröket,
máskor szánon kelnek át a jégen. A jelszó a másik oldalon: "Üdvözletet hoztam Olgától." A címzettek pontosan tudják, mit kell tenni.
A Parvus által szállított német "ajándékokat" például:

• Hajók felrobbantására használják Arhangelszkben,
• Kikötőket gyújtanak fel velük.

1915 júliusában Parvust fogadja gróf Ulrich von Brockdorff-Rantzau, a német nagykövet Koppenhágában (aki később a Weimari Köztársaság első külügyminisztere lesz). Ő lesz a kapocs Parvus és a német kormány között.
Parvus beszámol neki a cár megdöntésére irányuló terveiről. Brockdorff-Rantzau, aki nemesi családból származik, pecsétgyűrűt hord, és teljesen más típus, mint a forradalmár, bonviván Parvus, de nagyra tartja a férfi eszét és kapcsolatait – országérdekből fontosnak tartja. A beszélgetés után levelet ír a német kancellárnak, Theobald von Bethmann Hollwegnek: "A győzelem és vele együtt a világ első helye a miénk lehet, ha sikerül Oroszországot időben forradalmasítani, és így szétverni a szövetséget."

És Parvusról, alias Helphandról még hozzáteszi: "Hogy Dr. Helphand nem szent és nem kényelmes személy, az nyilvánvaló,
de hisz a küldetésében, és már a orosz–japán háborút követő forradalomban is bizonyította rátermettségét." Parvus szeretne személyesen a kancellárnál is audienciát, de ezt elutasítják: "Olyan embereket, mint Parvus, nem szabad a legfelsőbb szintekre beengedni." De 1915. december 16–20. között ismét Berlinbe utazik: ellátogat a Külügyminisztériumba és ezúttal a Pénzügyminisztériumba is. Karl Helfferich államtitkár újabb egymillió pénzt ígér neki – ezúttal rubelben.
Néhány nappal később Parvus készpénzben megkapja az összeget, és kézzel aláírja az átvételi elismervényt: "1915. december 29-én egy millió rubelt kaptam bankjegyekben az oroszországi forradalmi mozgalom támogatására, a német koppenhágai követségtől."

Lenin pénzügyeit Jakov Fürstenberg (később a Szovjet Jegybank elnöke) intézi, aki Parvus koppenhágai import-export cégénél kereskedelmi igazgatóként dolgozik. A német háborús pénztár rajta keresztül finanszírozza a bolsevik pártlap, a Pravda nyomtatását, amely köré összegyűlnek a forradalmárok. A Parvus-féle cégek látszathiteleket kapnak Németországból, amelyeket soha nem kell visszafizetni. A pénz egyenesen a bolsevikokhoz áramlik. Lenin attól tart, ha ez kiderül, felhasználják ellene. Parvus így nyugtatja: "Higgye el nekem, Vlagyimir Iljics: a nagy dolgokban sosem bukik le az ember. Csak a kis halak kerülnek hálóba."

Valójában az orosz cári titkosrendőrség, az Ochrana már régóta tisztában van a dolgokkal.
1915-ben egy, Koppenhágában állomásozó ügynök, akit az aktákban "1. Burschtejn" néven említenek, jelentést ír arról, hogyan tevékenykedik Parvus (alias Helphand) minden eszközzel Németország érdekében: "De Dr. Gelfand (Helphand) tevékenységei nem merülnek ki Németország javára végzett akcióiban: a Kong Frederik szálló 41-es számú szobájában lakik egy ügynöknő vagy Dr. Gelfand társ(nő)je –Radegonde Kaprowski Laurencean.Ez a hölgy viszonyt folytat egy dán hadnaggyal, aki naponta többször pontosan meglátogatja, néha más tisztek társaságában.A legtöbb esetben átöltözve távoznak."

Rövidesen orosz újságok is írnak a kiterjedt kémhálózatról. A "Rjetsch" című lap például Lenint és Parvust német ügynököknek nevezi. Parvus felháborodik, perli a koppenhágai orosz tudósítókat, de megjegyzi: "Sajnos az ügyvédem szerint ez az eljárás hosszadalmas lesz."

Mivel Parvus már II. Vilmos császár megbízásából dolgozik, ezt az alkalmat megragadja egy személyes ügy elintézésére is:
német állampolgárságért folyamodik: "Amikor most újra kérelmezem a német állampolgárság megadását, azt azért teszem,
mert szeretném, ha a német néphez fűző lelki kötelékemet hivatalosan is elismernék,
különösen politikai okokból." Ez alatt a cári Oroszországban őt ért politikai üldöztetésre utal, és meg akarja akadályozni, hogy valaha is visszatoloncolják. Részben sikerrel jár: 1916-ban porosz útlevelet kap.

1917-ben elérkezik az idő: Oroszországban nő az elégedetlenség a háború és a nyomor miatt.

• Február 23-án (az orosz naptár szerint) 87 000 munkás sztrájkol;
• Másnap 97 000, hamarosan már 240 000 ember az utcán.
• Jelszavaik: "Kenyeret! Békét! Le a kormánnyal!"

Ez éppúgy hangzik, mint Parvus tervében: "Politikai tömegsztrájk Oroszországban a jelszóval: Szabadság és béke." Az elitcsapatokat a rend helyreállítására vezénylik, de egyesülnek a felkelőkkel. A cár, aki épp nincs a fővárosban, táviratot küld: "Túl késő. Már csak a lemondás maradt." A februári forradalom győzött. De ez Németországnak nem elég – az új kormány nem vonja ki az országot a háborúból. Ezért most még nagyobb erővel támogatják a háború befejezését követelő bolsevikokat.

1917. március 2-án a Német Birodalmi Bank stockholmi kirendeltsége az alábbi parancsot kapja (7443. számú utasítás): "Tudatjuk Önnel, hogy Finnországból kérelmek érkeznek majd pénzkifizetésre, pacifista propaganda céljára Oroszországban. A kérelmezők lehetnek a következő személyek: Lenin, Zinovjev, Kamenyev, Trockij, Sumenson, Koszlovszkij, Kollontaj, Sievers vagy Merkalin. Ez gyakorlatilag a kommunista mozgalom teljes vezetősége.

A németek problémája: Lenin túl messze van az eseményektől, még mindig Zürichben, a Spiegelgasse 14-ben él, "mint egy palackba zárt üzenet" – ahogy Parvus fogalmaz. Brockdorff-Rantzau nagykövet táviratot küld Berlinbe, Parvus szellemében: "Csak az számít, hogy az anarchia és a káosz olyan mértékűvé váljon, hogy Oroszország többé ne legyen hadviselő fél. Alkalmam volt Dr. Helphanddal (Parvus) részletesen beszélni, aki épp azon dolgozik, hogy célzott akcióval óriási szolgálatot tegyen nekünk Oroszországban."

A "célzott akció": Lenin különvonattal Oroszországba Parvus egy forradalmi javaslattal áll elő: Lenint különvonattal kell Svájcból Oroszországba szállítani, hogy vezesse a bolsevik forradalmat és kiléptesse Oroszországot a háborúból. Ludendorff tábornok támogatja az ötletet, a császár, II. Vilmos, szintén jóváhagyja, de kissé naivan így fogalmaz: "Adják át nekik a császári húsvéti üzenetet, hátha világosságot visznek a hazájukba." Lenin válasza: "Ha a német tőkések ilyen ostobák, hogy elvisznek minket Oroszországba, akkor a saját sírjukat ássák meg. Elfogadom az ajánlatot – indulok."

Bár a terv titkos, kiszivárog. Amikor Lenin és 31 másik orosz emigráns 1917. április 9-én beszáll a német különvonatba Zürichben,
orosz tüntetők a vágányokat blokkolják: "Provokátorok! Gazemberek! Disznók! Árulók! Vilmos fizeti az utatokat!" Úgy tűnik, meghiúsul a Parvus-terv – de kommunista tüntetők kiszorítják a másikat, az Internacionálét éneklik, a vonat elindul.

A vonat előnyt élvez, még a német trónörökös, Friedrich Wilhelm különvonatát is feltartóztatják a hallei pályaudvaron, hogy Leninék haladhassanak. Az utasok francia forradalmi dalokat énekelnek, amit Lenin később megtilt, hogy ne bántsák meg a németeket. Még a vonat WC-jének használatát is engedélyhez köti, hogy megakadályozza, hogy a dohányosok ott "letelepedjenek" – Lenin már vezeti a forradalmat, mielőtt megérkezne.

A vonat Petrográdba (korábbi Szentpétervár) érkezik. A tömeg ünnepli Lenint, vörös zászlók, katonák és munkások sora,
zene, beszéd: "Le a Ideiglenes Kormánnyal! Minden hatalmat a szovjeteknek! Békét azonnal!" A német főhadvezetés távirata Berlinbe: "Lenin belépett Oroszországba. Teljesen az elvárásaink szerint működik." De az orosz kormány letartóztatási parancsot ad ki. Lenin egy barátja segítségével menekül, szakállát leborotválja, parasztként álcázza magát,
Finnországba szökik.

Lenin finnországi rejtekhelyén egy futártól értesül, hogy Ausztria titokban különbékét ajánlott Oroszországnak és a nyugati hatalmaknak. Lenin megdöbben. Ez azt jelentené, hogy a háború véget érhet, még mielőtt a bolsevikok átvehetnék a hatalmat – elveszítenék legnépszerűbb jelszavukat: "Azonnali békét!" Egyik társával folytatott beszélgetés során azonnali visszatérésre szólít fel Petrográdba, hogy támadást indítsanak az Ideiglenes Kormány ellen, még mielőtt a békehírek elterjednének. Szeptember 27-én (az akkori orosz naptár szerint október 10-én) Lenin visszatér Petrográdba. Összegyűjti az embereket a Téli Palota – az Ideiglenes Kormány székhelye – ostromára. A puccsisták bevonulnak a palotába, és a kormányülést megszakítva közlik: "Le vannak tartóztatva! Lejárt az idejük!" A puccs győzött, amit később "Nagy Októberi Szocialista Forradalomként" magasztaltak.
A bolsevikok vörös zászlókkal ünneplik a győzelmet, Lenin pedig kihirdeti a "Békerendeletet" – vagyis a szándékot, hogy kilépnek az első világháborúból.

Közben Richard von Kühlmann, a berlini külügyminisztérium államtitkára (és lényegében külügyminisztere) "szigorúan titkos" táviratot küld Ludendorff tábornoknak: "A bolsevik mozgalom soha nem nőhetett volna ekkorára állandó és jelentős támogatásunk nélkül."Ludendorff válasza: "A külügyminisztérium a politikai részleg bányamunkáját, különösen bőséges pénzügyi támogatással,
segítette, így hozzájárult a keleti fronton végrehajtott katonai hadművelet sikeréhez azáltal, hogy bomlasztó elemeket erősített meg." Később Ludendorff így ír: "Nagy felelősséget vállaltunk azzal, hogy Lenint visszajuttattuk Oroszországba,
de szükség volt rá – hogy Oroszország összeomoljon."

1918. július 17-én a bolsevikok kivégzik II. Miklós cárt, aki II. Vilmos német császár másod-unokatestvére volt. Ugyancsak meggyilkolják: feleségét, Alexandra cárnét, öt gyermekét: Anasztázia, Alekszej, Olga, Tatjána és Mária, a háziorvost és három szolgálót. Lenin egy pártülésen így nyilatkozik:"Gyakran vádolnak azzal, hogy német pénzből győztem a forradalomban. Ezt soha nem tagadtam, és most sem tagadom. De hozzáteszem: orosz pénzből hasonló forradalmat fogunk kirobbantani Németországban is."

Parvus: a kiközösített forradalmár Az októberi forradalom győzelmével úgy tűnik, Parvus elérte nagy célját – de keserű csalódás várja.

Lenin nem kér belőle: nem fogadja el miniszterként, még a hazatérését sem engedi meg. Üzenetet küld: "A forradalom nem tűri meg azokat, akiknek keze szennyes." Parvus megdöbben a bolsevik terroron, amely még a cári elnyomásnál is kegyetlenebb.
Lenin államát így jellemzi: "Erőszakuralmi rendszer, amely csak fegyveres kényszerítő hatalommal tud érvényt szerezni magának a lakosság többségével szemben." Német megbízói is elfordulnak tőle, miután már nincs rá szükségük.Úgy tűnik, igaz a mondás:"A hazaárulást szeretik – a hazaárulót nem."

Anyagilag Parvus továbbra is jól él – a háborús üzleteiből. Vásárol egy villát a svájci Wädenswil faluban, a Zürichi-tó partján. A svájci adóhatóság felé 1919-ben és 1920-ban: 2,2 millió frankos vagyonról, évi 123 000 frankos jövedelemről számol be. De a tisztességéről híres, nyugodt Svájc nem értékeli a "playboyból lett forradalmárt". A helyi sajtó vad orgiákról és egyfajta "háremgazdaságról" ír, a porosz állampolgárságú, orosz származású férfi villájában. Ezért hamarosan átköltözik a Schwanenwerder félszigetre, a berlini Wannsee mellett, ahol később Goebbels is rezidenciát tart. Parvus egy park közepén fekvő kúriát vásárol, saját csónakkikötővel. De csalódott: "Úgy érzem, itt fogok tönkre menni (…) Nem szeretem a berliniséget, ezt a világvárosi szkepszist és cinizmust francia szellem nélkül, helyette az újgazdagok durva modorával."

1920-ban, Hermann Ehrhardt, antiszemita szabadcsapat-parancsnok, aki a Kapp-puccsban is részt vett, Parvust is felveszi halállistájára. Ugyanezen listán szerepel Walther Rathenau külügyminiszter, akit 1922-ben merényletben meggyilkolnak. Ugyanebben az évben két porosz tiszt kézigránáttal akarja felrobbantani Parvust a villájában – a terv meghiúsul, lebuknak. Alexander Parvus végül magányosan hal meg 1924. december 12-én, Berlinben, csupán 57 évesen, agyvérzésben. Az általa német pénzzel döntően elősegített szovjet uralom Vlagyivosztoktól az Elbáig csak 1989 és 1991 között omlik össze. Parvus szerepét Lenin hatalomra jutásában– amennyire lehetett – elhallgatták vagy elbagatellizálták –a szovjetek éppúgy, mint a császárpárti németek.