A második ember

Johann Mirbeth SS-altiszt volt Auschwitzban. 1945-ben Otto von Bismarcknál, az "Vaskancellár" unokájánál rejtőzött el. Nem ő volt az egyetlen gyilkos a megsemmisítőtáborból, aki ott talált menedéket. 

1950. március 29-én az egykori SS-Oberscharführer, Johann Mirbeth belépett a müncheni rendőrkapitányságra, és saját magát jelentette fel – "hamis személyes adatok használata" miatt. Irataiban az szerepelt, hogy 1900-ban született Kattowitzban, holott valójában 1905-ben Münchenben látta meg a napvilágot. Most egy amnesztiát szeretett volna kihasználni, amely kisebb szabálysértésekre vonatkozott, és helyesbíteni kívánta az adatait. A dokumentumok javítása nem jelentett problémát, ám az indoklás annál inkább. Mirbeth elmondta a rendőröknek, hogy 1941-től a mai Lengyelország területén található német koncentrációs és megsemmisítő táborban, Auschwitzban szolgált. Ezért hamisította meg adatait: ahogyan ő fogalmazott, "hamis politikai büntetéstől" akarta megóvni magát. Öt évvel a holokauszt után azonban ettől már nyilvánvalóan nem tartott.

Mirbeth kezdetben sikerrel hárította a felelősséget azzal az ürüggyel, hogy igyekezett "jó ruházatot és megfelelő ellátást biztosítani a foglyoknak, valamint megőrizni egészségüket." A müncheni főkamara, amely a nácitlanításért felelt, megállapította, hogy "nem gyanúsítható eléggé" ahhoz, hogy elítéljék.

Hamarosan azonban a brémai ügyészség vizsgálatot indított ellene, mivel Mirbeth alacsony rangja ellenére több auschwitzi altábort is irányított, és ott ő döntött élet és halál fölött. 1953-ban gyilkosság és emberölés vádjával elítélték. Később újabb vizsgálatokkal kellett szembenéznie, köztük a hírhedt frankfurti auschwitzi perben. Számos bűncselekményt tagadott ("Mindig csak tenyérrel ütöttem"), ám a Harmadik Birodalom bukása utáni meneküléséről készségesen beszélt. 1945 májusában Hamburg közelében, Otto von Bismarck birtokán rejtőzött el – aki a híres kancellár és birodalomalapító unokája, valamint a család akkori feje volt. A Bismarckok birtokolták a Sachsenwald erdőt és más földeket. Mirbeth másfél évig dolgozott ott eredeti szakmájában, asztalosként. Ezen időszak azonban senkit sem érdekelt – egészen mostanáig.

Ugyanis a Bismarck család és a nácik kapcsolata újabban egyre inkább a történészek és a média figyelmének középpontjába került. Maga a család is hozzájárult az érdeklődéshez egy Szász-Anhalt tartománnyal folytatott jogvita révén, amely ideiglenesen a Szövetségi Közigazgatási Bíróság elé került. Az ügy műtárgyakról szólt, amelyeket 1945 után a szovjet megszállási övezetben kisajátítottak, és amelyek visszaszolgáltatását a család követelte. Otto egyik leszármazottja és a család egy részének jelenlegi szóvivője saját elmondása szerint 2023-ban két tudóst bízott meg azzal, hogy kutassák ki: ősei tudták-e Richard Baer (az Auschwitz I. koncentrációs tábor utolsó parancsnoka) esetében, kivel is volt dolguk. Ő maga nem hisz ebben, ahogyan korábban is kifejtette. Ezért Mirbeth ügyének feldolgozásával és a kutatás állásával kapcsolatban sem kívánt nyilatkozni.

A SPIEGEL kutatásai szerint Mirbeth SS-múltja nem volt titok. Ahogyan az SS más tagjai, ő is viselte vércsoportját jelző tetoválását a bal felkarja belső oldalán. Egy 1963-as bírósági kihallgatáson – a jegyzőkönyv szerint – azt vallotta: "Mivel még mindig megvolt a vércsoportjelzésem, Gottfried von Bismarck azt mondta nekem, hogy jobb lenne, ha eltűnnék." Gottfried von Bismarck Otto fiatalabb testvére és feltehetően Mirbeth felettese volt. A kihallgatási jegyzőkönyv a frankfurti Fritz Bauer Intézet archívumában található. Ez csak egy a sok dokumentum közül, amelyeket a SPIEGEL most elemzett Mirbeth és a Bismarckok kapcsolatáról. Az anyagok különböző archívumokból származnak, többek között a Német Szövetségi Levéltárból (Berlin és Ludwigsburg), a brémai és müncheni állami levéltárakból, a schleswig-i tartományi levéltárból, Lübeck és Reinbek városi levéltáraiból, valamint a washingtoni National Archives gyűjteményéből.

Ez három férfi története, akik mindhárman az NSDAP tagjai voltak: Gottfried von Bismarck és Johann Mirbeth már Hitler hatalomra jutása előtt, 1933-ban csatlakoztak a párthoz, Otto von Bismarck néhány hónappal később lépett be. A Bismarckok akkoriban Németország egyik leggazdagabb és legismertebb családjának számítottak. A bulvársajtó különösen érdeklődött a visszafogott Otto és svéd származású felesége, Ann Mari iránt, akit szépsége miatt is csodáltak. Otto és a törtető Gottfried szoros kapcsolatot ápoltak. A két jogász idegenkedett a Weimari Köztársaságtól, amely eltörölte a nemesi kiváltságokat. Ahogyan a császári Németország más elitjei, ők is a nácikban látták saját karrierjük és politikai befolyásuk lehetőségét.

Gottfried von Bismarck 1929-ig a Német Ipar Szövetségének igazgatósági tagja volt, majd átvette a család egyik birtokának irányítását. 1932-ben iparmágnásokkal közösen megalapított egy csoportot, amely Hitler gazdaságpolitikáját segítette. Később ebből alakult ki a "Freundeskreis Reichsführer SS" (Az SS Birodalmi Vezetőjének Baráti Köre), amelynek tagjai jelentős összegeket adományoztak Heinrich Himmler SS-vezetőnek. Gottfried von Bismarck tegeződő viszonyban volt Himmlerrel – ami kiváltságnak számított. 1935-ben belépett az SS-be, ahol végül Himmler SS-Brigadeführer-ré nevezte ki. Hitler számára rendkívül jól jött a fényes nevű testvérpár támogatása. Segítségére volt a Bismarck-kultusz, amely szerint egyedül egy Führer adhatott választ kora nagy kérdéseire. A testvérek pedig megfeleltek ezeknek az elvárásoknak. Részt vettek a nácik propagandarendezvényein, vagy hagyták magukat olyan illusztrált lapokban lefotózni, ahol a háttérben Hitler portréi voltak láthatók. Gottfried von Bismarck 1933-ban az NSDAP képviselőjeként bekerült a Reichstagba, ezzel egyidejűleg Rügen szigetén járási vezető és az NSDAP kerületi vezetője lett, később Stettin kormányzójává, majd 1938-ban Potsdam kormányzójává nevezték ki. Otto von Bismarck, a családfő és diplomata szintén karriert épített: kapcsolatban állt Hitler helyettesével, Hermann Göringgel, és 1940-ben Rómában a nagykövetség második embere lett.

A munkáscsaládból származó Johann Mirbeth ezzel szemben – saját bevallása szerint – "tiszta meggyőződésből" lett náci, ahogyan azt 1950-es denacifikációs eljárása során elmondta. 1931-ben csatlakozott az SS-hez. Az 1930-as gazdasági világválságot egy autóipari beszállító vállalatnál dolgozó asztalosként vészelte át, majd 1934-ben az NSDAP müncheni Reichszeugmeisterei-jében (a párt központi ellátó raktárában) kapott állást "első csomagolóként." Itt egyenruhákat és pártjelvényeket tároltak. Mirbeth – nős, négygyermekes családapa – egészen raktárvezetői pozícióig jutott, évi három hét szabadsággal és az átlagot meghaladó fizetéssel. Felettesei szerint "jószívű ember" volt, de könnyen felingerelhető – ami baljós előjelnek tűnt. Amikor 1939-ben kitört a második világháború, Mirbeth az SS-Totenkopfverbände (Halálfejes Egységek) kötelékébe került. Mivel sántított, frontszolgálatra alkalmatlannak minősítették. 1941 elején Auschwitzba vezényelték. A tábor ekkor még az építés fázisában volt; a zsidók Zyklon B gázzal történő módszeres meggyilkolása csak egy évvel később kezdődött. Azonban a tábor – amelynek foglyai kezdetben főként lengyelek voltak – már a kezdetektől kegyetlen hely volt. Mirbeth ehhez maga is hozzájárult. Véresre verte a foglyokat, vagy az SS által kijelölt kápókkal (a foglyok közül kijelölt felügyelőkkel) verette meg őket, hogy a biztonsági zónába meneküljenek. Az őrtornyokban posztoló katonák azonnal tüzet nyitottak rájuk, mondván, hogy "szökni próbáltak." Ha valaki megakadályozott egy szökést, különleges szabadságot kapott. Erről a módszerről több túlélő is beszámolt. Mirbeth időnként az őrség lánc szerű felállítását is irányította, amely lezárta a rámpa környékét a sínek mellett, amikor új foglyokat szállító vonatok érkeztek. Ilyenkor jelentette: "Őrség lánc szabályosan felállítva, különös esemény nem történt." Az érkező áldozatokat szelektálták: az erősebbeket kényszermunkára küldték, a többieket – köztük szinte minden gyereket – a gázkamrába vitték. Mirbeth "kiválóan teljesített" – dicsérte őt Heinrich Schwarz, az Auschwitz egyik parancsnoka. Mirbeth 14 másik tábori SS-taggal együtt megkapta a II. osztályú Harci Érdemkeresztet kardokkal – a magyar zsidók meggyilkolásában való részvételéért, ahogy azt a történész Stefan Hördler feltárta.

Schwarz támogatta Mirbethet. Mindketten müncheniek voltak, és egy időben szolgáltak az 1. SS-Standartéban. 1943 áprilisában Mirbeth átvette az Auschwitzhoz tartozó Golleschau altábor irányítását, amely mintegy 60 kilométerre délnyugatra feküdt a főtábortól. Itt akár 1000 foglyot is kőbányákban dolgoztattak. Később Mirbeth az Althammeri altábor vezetője is kinevezték. Eközben viszonya lett egy postaalkalmazottal, aki később a második felesége lett. A nő a bíróság előtt azt vallotta, hogy férje "emberséges és humánus" volt. A túlélők azonban szadistának és kegyetlennek írták le. Egyesek "Tom Mix"-nek nevezték – az amerikai westernfilmsztár után –, mert olyan gyorsan rántotta elő a fegyverét. Egy a sok bizonyított bűntette közül: egy 17 éves magyar fiú meggyilkolása 1944 nyarán. A fiú kényszermunka közben kiugrott a menetoszlopból, felkapott egy takarmányrépát, majd visszaállt a sorba. Mirbeth azonban meglátta. Kiabálás, kutyaugatás – a menetoszlop megállt. A fiú – aki beszélt németül – könyörgött: "Nem akartam szökni, csak éhes voltam." Mirbeth ekkor barátságos hangon megkérte, hogy dobja vissza a répát, és mutassa meg, hogyan vette fel. Amikor a fogoly így tett, Mirbeth lelőtte.

Otto von Bismarck, a diplomata, valószínűleg csak érintőlegesen kapcsolódott a holokauszthoz. 1942-ben Rómában azt a feladatot kapta, hogy győzze meg az olaszokat, hogy adják ki a horvát területeken élő zsidókat. Bár elment az olasz külügyminisztériumba, vonakodva tette. Az olaszok végül senkit sem adtak ki. Ezért a lübecki ügyészség 1961-ben elutasította az ellene indítandó eljárást: legfeljebb "sikertelen felbujtással" lehetett volna vádolni – de az már elévült. 1943-ban, mivel Hitler elégedetlen volt a római nagykövetség jelentéseivel, Otto von Bismarckot kényszernyugdíjazták, és visszavonult friedrichsruhi kastélyába. Gottfried von Bismarck szintén kegyvesztett lett. Egyes források szerint ellenálló lett, mert ellenezte a háborút. Mások szerint rejtélyes kapcsolatai voltak Himmler környezetében. 1944. július 20-a, Hitler elleni merénylet után letartóztatták, minden hivatalából elmozdították, és kizárták az NSDAP-ból. Végül a Népbíróság felmentette. Egyes történészek – például Jochen Thies – úgy vélik, hogy a Bismarck név mentette meg a kivégzéstől. Ennek ellenére koncentrációs táborba zárták, ahol levelet írt Himmlernek, azt állítva, hogy letartóztatása "félreértés" volt. 1945 februárjában szabadon engedték, azzal a feltétellel, hogy Friedrichsruhba vonul vissza.

Közben az SS összeomlása is elkezdődött. A szövetséges csapatok minden fronton előrenyomultak, és Mirbeth náci karrierje is véget ért. Az SS kiürítette Auschwitzot, és halálmenetekbe hajszolta a foglyokat Nyugat felé. Mirbeth Blankenburgban, a Harz-hegységben átvett egy Mittelbau koncentrációs táborhoz tartozó altábort, amelyet ismét Richard Baer irányított. 1945. április 6-án reggel azonban Mirbeth feladta ezt az altábort. SS-egységével és több száz fogollyal elindult Magdeburg felé. Útközben csatlakoztak egy másik SS-Oberscharführerhez, Max Schmidthez, aki szintén foglyokat hajtott. Ezután uszályokat foglaltak le, és az Elba és az Elba–Lübeck-csatornán keresztül Lübeck felé menekültek.

Schmidt Sarau városában nőtt fel, mintegy 25 kilométerre északra Lübecktől. Az SS-katonák a koncentrációs táborok foglyait két helyi farmra osztották szét. A történész Jörg Wollenberg részletesen rekonstruálta az áldozatok sorsát. Mirbeth parancsnoksága alatt egészen a háború végéig haltak meg emberek.

Himmler, az SS vezetője, az utolsó háborús hetekben még mindig reménykedett egy különbéke megkötésében a nyugati hatalmakkal, hogy elkerülje a teljes vereséget. A jó szándék jeleként kész volt megkímélni a skandináv származású koncentrációs tábori foglyokat, és erről többször is tárgyalt Folke Bernadotte gróffal, a Svéd Vöröskereszt alelnökével – aki régi iskolatársa volt Ann Marinak, Otto von Bismarck feleségének. Bernadotte időnként Bismarck birtokain – Schönhausenben vagy Friedrichsruhban – lakott, és onnan utazott Himmlerhez titkos megbeszélésekre. Ezek a tárgyalások Hohenlychenben (Brandenburg), Berlinben vagy Lübeckben zajlottak. Lehetséges, hogy a Bismarck család humanitárius okokból segített, de az is elképzelhető, hogy minden oldallal jó kapcsolatot próbált fenntartani. Végül Himmler legalább 15 000 skandináv és más foglyot engedett szabadon, de azzal a feltétellel, hogy a skandinávok szervezzék meg a szállítást. Így történt, hogy 1945. március 13-án éjjel svéd segélybuszok és segítők érkeztek a friedrichsruhi kastélyhoz, ahol Bernadotte főhadiszállást rendezett be.

A buszokat fehérre festették, hogy az allied bombázók ne támadják meg őket. A Friedrichsruh-ból induló svéd konvojok koncentrációs táborokból szállították ki a foglyokat. Hamburgba, a Neuengamme táborba, majd onnan Dániába vagy közvetlenül Svédországba. Az SS végig jelen volt – a táborokban, a buszok mellett és Friedrichsruhban is. Ma ez az akció megosztó.

Hogy helyet csináljanak a skandináv foglyoknak Neuengammében, más, teljesen legyengült foglyokat kellett eltávolítaniuk. Az SS megparancsolta Bernadotte-nak, hogy ezeket a foglyokat buszokkal vigyék más altáborokba – ahol sokan közülük nem élték túl az áthelyezést. Mirbeth 1945. április 30-án, Sarau közelében, Gut Glasauban adta át a svéd Vöröskeresztnek a foglyokat. SS-beli társa, Schmidt Lübeckbe utazott, hogy személyesen Bernadottéval tárgyaljon. Nem teljesen világos, hogyan zajlottak le ezek a megbeszélések, de a végén megérkeztek a svéd teherautók. Ezután Mirbeth eltűnt.

Levetette SS-egyenruháját, civil ruhát öltött, és gyalog eljutott a Bismarckokhoz. 1945. május 12-én – négy nappal Németország kapitulációja után – hamis születési hellyel, de valódi néven jelentkezett Schönningstedt községben (ma Reinbek része). Azt állította, hogy egyszerű Wehrmacht-katona volt. Mirbeth egy kitelepített személynél lakott Gut Schönaun, egy birtokon, amely Otto von Bismarck tulajdonában állt, és csupán néhány kilométerre volt a Bismarck-kastélytól. Úgy tűnik, hogy az egykori SS-tábornok, Gottfried von Bismarck a birtok kezelőházát használta. A Gut Schönau akkoriban kb. 1000 hektáros birtok volt. Ma céges rendezvényekre és esküvőkre bérelhető. A megőrzött bérszámfejtési dokumentumok szerint Mirbeth már 1945. május 25-től dolgozott a Bismarckoknak. Órabére 35 pfennig volt, heti 60 órát kellett dolgoznia.

A Sachsenwald környékén szokatlanul sok egykori náci élt. Itt nem lehetett elvárni, hogy bárki feljelentse régi párttársait. Ez magyarázhatja, hogy Mirbeth miért pont a Bismarckoknál keresett menedéket. A náci propaganda évekig hangsúlyozta a Bismarck család közelségét Hitlerhez, beleértve Hitler 1939-es látogatását Friedrichsruhban. Még a "Fehér Buszok" akciója sem az SS ellen irányult, hanem kényszerű együttműködésen alapult.

Otto von Bismarck később kapcsolatokat ápolt egy szélsőjobboldali hálózattal, amely általános amnesztiát akart kiharcolni a háborús bűnösök számára. Ez azt jelentette, hogy még a holokauszt bűneit sem akarták felelősségre vonni. De ekkorra Mirbeth már eltűnt.

Mirbeth legnagyobb aggodalma a brit megszálló hatalom volt, amely Északnyugat-Németországban irányította a területet. Félt attól, hogy kiadják, és igazságtalanul bánnak vele, ahogyan később elmesélte. Egyértelműen arra célzott, hogy esetleg Lengyelországnak adják ki, ahol az auschwitzi bűncselekményeket nem sokkal a háború után elkezdték kivizsgálni.

1946 nyarán veszélyessé vált a helyzet számára. Június 18-án a brit katonai kormányzat átvette a Schönau birtok irányítását, mivel az több mint 500 hektáros mezőgazdasági terület volt. Az akkori brit Labour-kormány földreformot szorgalmazott Németországban, hogy meggyengítse a nagybirtokosokat, akiket részben felelősnek tartottak a weimari köztársaság bukásáért és Hitler hatalomra kerüléséért. Ekkor egy új asztalosműhelyi dolgozó Schönau-ban azt mesélte, hogy koncentrációs tábori fogoly volt. Gottfried von Bismarck figyelmeztette Mirbethet, hogy el kell hagynia a birtokot, különben az SS-tetoválása miatt lebukhat. Ezt Mirbeth később az auschwitzi perek során mesélte el.

1946. szeptember 30-án Mirbeth átútazott Recklinghausenbe, a Ruhr-vidékre. Néhány évig a bányászatban dolgozott, de egy bányabaleset után Münchenbe tért vissza. 1952-ben letartóztatták. Ez idő alatt látszólag semmilyen kapcsolata nem volt a Bismarckokkal.

1960-ban, amikor Sachsenwaldban letartóztatták az utolsó auschwitzi táborparancsnokot, Richard Baert, de senki sem figyelt fel arra a tényre, hogy ő már a második SS-tiszt volt az auschwitzi haláltáborból, akit Otto von Bismarck alkalmazott. Otto von Bismarck azt állította, hogy kezdetektől fogva Hitler "ellensége" volt. Azzal védekezett, hogy azért lépett be az NSDAP-be, hogy nagyobb bajokat akadályozzon meg. Felesége, Ann Mari, aki 1933 óta volt párttag, az elnácítást vizsgáló eljárás során eskü alatt tagadta, hogy valaha is a párt tagja lett volna.

Otto von Bismarck új politikai karriert kezdett a CDU-ban. 1953-ban bekerült a Bundestagba, ahol három cikluson keresztül maradt képviselő. 1975-ben, nagy tiszteletnek örvendve, kastélyában halt meg. Felesége, Ann Mari von Bismarck, egy német menekülteket segítő szervezetet hozott létre a háború után, és egy iskolát neveztek el róla Aumühlében.

Gottfried von Bismarck szintén tagadta a felelősségét. Az elnácítást vizsgáló bizottság "kevésbé terhelt" kategóriába sorolta, ami enyhe pénzbírságot vagy a nyugdíjjogosultságok korlátozását jelentette. Gottfried von Bismarck fellebbezett, és két zsidó tanú vallomását is bemutatta, akik hihetően állították, hogy segített nekik. Végül "felmentettként" kezelték. 1949-ben autóbalesetben meghalt. Ma leginkább az unokája miatt emlékeznek rá, aki az egykori német védelmi miniszter, Karl-Theodor zu Guttenberg volt felesége.

Mirbethet 1956-ban kegyelemben részesítették, miután börtönbüntetését letöltötte. Ezután irodai alkalmazottként kereste a kenyerét. 1964-ben Parkinson-kórt diagnosztizáltak nála, ami megakadályozta, hogy további ítéletek szülessenek ellene. Ennek ellenére többször kihallgatták, különösen a rámpán történt eseményekkel kapcsolatban. Egyszer mondott, valamit,amit megbánásként lehetett értelmezni: "Amikor az új transzportok megérkeztek, és válogatni kellett őket. Éreztem, hogy ezek az akciók nem helyesek… Különösen szörnyűnek tartottam, hogy a gyerekeket is elpusztították."

Mirbeth ugyanabban az évben halt meg, mint Otto von Bismarck, szülővárosában.

A "Spiegel" nyomán