A hatalom gépezete

A 20. század elején az elektromos médiumok is biztosították a zsarnokok uralmát. A náci rezsim a rádió segítségével manipulálta a németeket.

Még a saját halálát is rábízta. A gépre, amely nélkül karrierje nem lett volna lehetséges. Egy bakelit-műanyagból készült dobozra, 28 centiméter széles, 39 centiméter magas. A németek füle számára épült. 1945. február 28-ád írtak. A szovjet tankok már német területen dübörögnek, amikor Joseph Goebbels Berlinben, a Rádióházban a mikrofon elé lépett. Goebbels, csíkos öltönyben, haját pomádéval hátrafésülve, előrehajol: "Egy bosszúszomjas ellenséggel szemben védekezünk" – zengte a nácik fő propagandistája. Aznap fáradtnak tűnt. Miközben Hitler lakásának lerombolása után nem sokkal átköltözött a hírhedt Führerbunkerbe, addig a propagandafőnök még mindig a családjával élt a berlini Hermann-Göring-Straße egyik lakásában. Régi polgári pompában, dajkával és komornyikkal. Sofőrje végighajtott a rommá lőtt fővároson. Három héttel korábban az amerikai légierő bombázói mintegy 1800 tonna robbanóbombát dobtak le a városra. A birodalmi kancellária kertjében a fák úgy törtek ketté, mint a fogpiszkálók. "Ha a történelem istennője csupán a pénz kéjnője lenne…" – szónokolt Goebbels a "Harmadik Birodalom" fenyegető vereségéről –, akkor az élet rosszabb lenne, mint a pokol. Egy olyan élet, amelyet nem tart érdemesnek arra, hogy megéljék. "Sem magam, sem a gyermekeim számára" – mondja a miniszter. Hangja nyugodt és bársonyos. Nyoma sincs annak a dühöngésnek, amit máskor a rádióban produkált. Goebbels ezzel előrevetíti azt, ami másfél hónappal később be is következik: egy fogorvos segít feleségének, Magda Goebbelsnek a Führerbunkerben. Hat morfiuminjekció hat gyermeknek. Hat a ciánkapszula reccsenése. A szülők pedig nem sokkal később végeznek magukkal. A gyermekgyilkosság és a Goebbels házaspár öngyilkossága – mindkettőt előre bejelentette Hitler propagandaminisztere a rádióban. Aligha nem véletlen, hogy a legfanatikusabb üzenetéhez épp a rádiót választotta.

Már több mint egy évtizeddel korábban, nem sokkal az 1933-as hatalomátvétel után hangsúlyozta a technológia jelentőségét: "A rádiót a legmodernebb és legfontosabb tömegbefolyásoló eszköznek tartom, ami egyáltalán létezik" – jelentette ki Goebbels. A harmincas években a rádió azt jelentette, amit ma a közösségi média: egy kommunikációs forradalmat. Bár már az első világháború előtt is történtek kísérletek, igazán csak a békeidőben lendült fel a fejlődése, amikor a katonai rádiótechnika tömegével vált hasznavehetetlenné. 1923-ban indult el az első német adó, a "Funkstunde Berlin". És ahogyan az internet hajnalán, először a liberálisok örvendeztek: "Demokrácia, a te eszközöd a rádió!" – lelkendezett Alfred Döblin író, aki kezdetben a szabadság ígéretét látta az új találmányban. Más technikai újítások is felforgatták ezt az időszakot. 1924-ben indult a kisfilmes fényképezőgép sorozatgyártása, eközben a mozi diadalmenetbe kezdett. Az 1917-ben alapított német Ufa a húszas években Hollywood után a világ második legfontosabb filmgyártó központjává vált. Európában sehol nem készítettek annyi filmet, mint Berlinben és Potsdamban. Németország a filmek országa lett. A történész Heike B. Görtemaker szerint ezek az évek egy új korszak kezdetét jelentették: "Ez a három találmány – a rádió, a film és a kézikamera – jelzi a médiamodernitás kezdetét. Az érdekes az, hogy bár az új médiumok egész Európában elterjedtek, a nácik több hasznot húztak belőlük, mint más politikai csoportok. Felemelkedésük és az új technológiai infrastruktúra tökéletesen kiegészítette egymást" – állítja a kutató. A nácik technológiaimádó avantgárdnak tartották magukat. Már korán jó tapasztalatokat szereztek az új tömegmédiumokkal – először a fényképezéssel. A házi fotós, Heinrich Hoffmann képei Hitlert már korán megmutatták: bőrnadrágban, a hegyekben, juhászkutyáival. Pózokat, arckifejezéseket, öltözékeket gyakoroltak. Az első német "influencer" szívesen viselt egyenruhát. "Hitler csak a fényképes megjelenítések révén vált az osztrák senkiből 'Führerré'. A körülötte kialakult kultusz nem spontán jött létre, hanem tudatosan megteremtették: egy propagandatermék, amely az új tömegmédiumok nélkül nem működött volna" – véli Görtemaker.

A nácik inspirációja Olaszország volt. Ott a fasiszta "Duce", aki 1922 óta volt hatalmon, már korán bemutatta, hogyan kell ezt csinálni. Benito Mussolini nem fukarkodott a pompázatos képekkel. A képeslapok és illusztrációk a diktátort macsó kalandorként ábrázolták: hol pilótaként, hol síelőként, hol félmeztelenül, hol egy gyönyörű nővel az oldalán. Ahogy egyre tovább maradt hatalmon, az olasz propaganda átalakította az imázsát: a korábbi harcias hős helyett egyre inkább családapaként és megbízható államférfiként mutatták be. Mussolini korán felismerte a mozi erejét is. 1924-ben a fasiszták megalapították az "Istituto Luce" nevű filmvállalatot, amely – akárcsak később a nácik – heti híradókat és dokumentumfilmeket gyártott. Mobil mozik – vetítőgépekkel felszerelt teherkocsik – juttatták el az üzeneteket a vidékre is. A mozikban a nézőknek a filmek előtt meg kellett hallgatniuk a "Duce" beszédeit. A rádió terén azonban Olaszország messze lemaradt. Míg Németországban 1932-re már több mint négy millió hallgatója volt a rádiónak, addig Olaszországban alig 800 ezren rendelkeztek rádiókészülékkel.

Goebbels, a rádiót – az új tömegmédiumot – a nácik hatalmi gépezetévé tette az 1933 márciusában tartott, utolsó, még valamennyire szabad választási kampány során. Hitler gyűlöletbeszédei nemcsak a köztereken, hangszórókon keresztül harsogtak, hanem élő adásban a rádióban is közvetítették őket. Ez addig példátlan volt a német történelemben. Bár Németország azon tartományaiban, ahol a nácik még nem ragadták magukhoz a hatalmat a nácik, vezető politikusok tiltakoztak, egy kormányhatározat miatt, amely korlátozni kívánta volna a nácik műsoridejét, de ez süket fülekre talált. A megegyezett tíz perc helyett Goebbels rendszeresen 45 perces, dinamikus, Hitler-központú riportműsorokat sugárzott. A "Berlin gauleitere" számára a karrierje volt a tét. 1926 óta SA-egységekkel hódította meg a Birodalmi Fővárost a nácik számára, utcai zavargásokkal és verekedésekkel. Ám a "hatalomátvétel" környékén Goebbels viszonya Hitlerrel hűvössé vált. A "Führer" nem árulta el neki, valóban megkapja-e az ígért miniszteri posztot. A náci vezérkarban a kistermetű "Babelsbergi kecske" – ahogyan később nőügyei miatt gúnyolták – ellenszenvet keltett: túl intellektuálisnak, túl kicsapongónak tartották. Sötét gondolatok gyötörték. "A falhoz szorítanak. Hitler alig segít rajtam. Elvesztettem a bátorságomat." A választási kampány lenyűgöző rádiós riportjai segítettek Goebbelsnek helyreállítani kapcsolatát a "Führerrel" – sikerrel. Miniszteri kinevezése előtti napon ezt jegyezte fel naplójában: "Olyan boldog vagyok. Micsoda út! 35 évesen miniszter. Elképesztő."

Goebbels mindig "totális propagandaként" gondolt a tömegbefolyásolásra. Ez azt jelentette: minden tömegmédium, a sajtó, a film és a rádió feletti uralomra volt szüksége. Új minisztériumának felépítése jól mutatta, milyen rendszeresen és tudatosan láttak hozzá a nácik a tömegek manipulálásához. Goebbels az amerikai reklámiparból is merített inspirációt. Könyvtárában nemcsak Gustave Le Bon "A tömegek lélektana" című munkája szerepelt, hanem Edward Bernays, Freud unokaöccsének és a modern PR egyik megalkotójának alapműve is. Üzenetük lényege: érzelmek az ész helyett! "A nácik a propagandát úgy kezelték, mint egy termék reklámját. Üzeneteiket addig ismételgették a németeknek, amíg azok már a könyökükön jöttek ki." – mondja Heike B. Görtemaker történész. Ehhez azonban technológia kellett. Az új médiumok nélkül a "totális propagandadiktatúra" aligha lett volna megszervezhető.

A náci párt kezdetben nem bízott a német népben. "Most, hogy megszereztük a hatalmat Németországban, meg kell szereznünk a német népet is" – jelentette ki Goebbels 1933 márciusában. Nem sokkal miniszteri kinevezése után erre eskette fel az újságírókat is. A rádióval kezdte. Egy műsorigazgatók előtt tartott beszédében világossá tette, mit vár el: "Nem csinálunk titkot belőle: a rádió a miénk! Senki másé! És a rádiót az eszménk szolgálatába állítjuk. Semmilyen más eszme nem kap itt szót."

Azonban a problémája az volt, hogy a vevőkészülékek drágák voltak. Ezért Goebbels 28 német gyártót, köztük a Loewe-t és a Telefunkent, arra kényszerítette, hogy ugyanazt a rádiókészüléket gyártsák: az úgynevezett Volksempfänger "VE 301"-et. A kedvező árú rádió azonnal tömegtermelésbe került. Az ára államilag rögzített volt: míg korábban egy rádió körülbelül 300 birodalmi márkába került, most mindössze 76 birodalmi márkát (mai értéken körülbelül 410 eurót) kellett érte fizetni. Az 1933 augusztusában megrendezett Nagy Rádiókiállításon néhány hónappal később a propagandaminiszter alig tudta palástolni büszkeségét. Az első 100 000 darabot még a vásáron eladták. Ezután az események gyors egymásutánban következtek. 1934-ben az összes rádióállomást összevonták, és ettől kezdve csak két csatorna volt hallható: egy regionális és egy birodalmi adó – a műsorkészítés közvetlenül Goebbels íróasztalán ment keresztül. A nem kívánatos műsorigazgatókat az Oranienburgi koncentrációs táborba küldték, míg a vezető pozíciókat nemzetiszocialista párttagokkal töltötték fel. A birodalom szerte plakátok hirdették: "Egész Németország a Führert hallgatja a Volksempfängerrel." "Ez nem olyan volt, mint a többi tömegmédium – a mozi vagy a sajtó –, ahol más szereplők is versengtek a befolyásért, és ahol Goebbels fokozatosan szerezte meg a hatalmat" – mondja Magnus Brechtken történész a müncheni Kortörténeti Intézettől. "A rádió esetében Goebbels gyakorlatilag az első perctől kezdve szabad kezet kapott." A propagandaminiszter és Hitler rendkívül pragmatikusan jártak el. A jelszó ez volt: "Csak ne hagyjuk, hogy az emberek unatkozzanak." "Folyamatosan kísérleteztek. Amit nem fogadtak jól, azt elvetették, amit kedvezően fogadtak, azt felerősítették" – mondja Brechtken. A technológia katonai jelentősége is hamar megmutatkozott. 1936-ban a későbbi spanyol diktátor, Franco Marokkóból rádión keresztül szólította fel a spanyolokat a puccsra. Az ezt követő polgárháborúban – amelyben a nácik a fasiszták oldalán avatkoztak be – a rádió katonai tényezővé vált: titkos adók jöttek létre, amelyek propagandát sugároztak. Eközben Németországban tovább fejlesztették a technikai infrastruktúrát. 1938-ban piacra került egy még olcsóbb modell, a "Kleinempfänger", a következő tömegesen elérhető rádiókészülék. Az emberek körében sikeressé vált az a 35 birodalmi márkába kerülő rádió is, amelyet a köznyelv "Goebbels pofájának" nevezett. Ez Goebbels médiabirodalmának ideiglenes csúcspontja volt. Az 1939 áprilisi "Híradó a Führer születésnapjára" című filmhíradót 40 millió német nézte meg a mozikban. Ahogy Olaszországban, úgy Németországban is mozgó mozik vitték el a propagandát a távoli falvakba. A vetítések ingyenesek voltak. Az 1940-es évek elejére a német háztartások 65 százalékában volt rádió. 1939. szeptember 1-jén ezek előtt a készülékek előtt hallhatták, ahogy Hitler elterjesztette a hamis híreit: "Lengyelország ma éjjel először tüzet nyitott saját területünkön, mégpedig reguláris katonákkal. Most 5 óra 45 perctől visszalövünk." A frekvenciák ettől kezdve a háborúnak voltak alárendelve. A tánczene helyett katonai indulók szóltak. Az "ellenséges rádióadók" hallgatását börtönbüntetéssel sújtották, sőt, aki továbbterjesztette azokat, akár halálbüntetést is kaphatott. Az új Volksempfänger készülékeken figyelmeztető matricák voltak. Nem üres fenyegetés: a nácik rendszeresen kivégezték azokat, akiket "rádióbűncselekmények" miatt elítéltek.

A háborúval a tömegbefolyásolás új szakaszba lépett. A kezdetben még négy különálló filmhíradót 1940-ben "Deutsche Wochenschau" néven egyesítették, és ettől fogva minden mozifilm előtt kötelezően levetítették. Goebbels és Hitler személyesen hagyták jóvá az egyes epizódokat, beavatkoztak a gyártásba, és szakértőként vitáztak az "úrnép hangjáról" és a megfelelő kísérőzenéről. Amikor 1941-ben megindult a Szovjetunió elleni hadjárat, a nézőszámok ismét megugrottak. Később azonban a "népi elvtársnők" és "népi elvtársak" egyre gyanakvóbbá váltak. Az örökösen ismétlődő történet a németek dicsőséges győzelméről még a megrögzött Hitler-hívek számára is fárasztóvá vált. Egyszerűen egyre hihetetlenebbnek tűnt.

Míg a sajtó és a mozi elsősorban a belföldi propagandát szolgálta, a rádió nemzetközi háborús fegyverré is vált. A "Germany Calling" című műsor révén a nácik angol nyelven agitáltak Nagy-Britanniában és az Egyesült Államokban. A német adó célja az volt, hogy háborús fáradtságot keltsen és félretájékoztatást terjesszen az ellenség soraiban. A leghíresebb műsorvezetője "Lord Haw Haw" volt, egy ír-brit fasiszta, aki szarkasztikus stílusáról volt ismert. A háború végén utolsó adásait a hamburgi luxusszállodából, a "Vier Jahreszeiten"-ből sugározta. Propagandája időközben akár hatmillió hallgatót is elért. A nácik egy másik rádióadót is kitaláltak, a "Radio Humanité"-t, amely azt a látszatot keltette, mintha egy Franciaországban működő kommunista adó lenne. A háttérben valójában Goebbels állt, akinek célja az volt, hogy a kapitalista háború elleni jelszavakkal aláássa a francia morált. "A franciák kétségbeesetten keresik a titkos adónkat" – jegyezte fel elégedetten Goebbels 1940-ben a naplójába. Ám hiába szította Goebbels az utolsó háborús években továbbra is a propagandát, a vereséget ő sem tudta örökké elleplezni. A BBC német nyelvű adásából, amelyben az emigrációban élő világhírű író, Thomas Mann is rendszeresen felszólalt, a németek nemcsak honfitársaik által elkövetett mészárlásokról értesülhettek, hanem az Alliáltak feltartóztathatatlan előrenyomulásáról is. Végül az ellenség mondta ki az utolsó szót. 1945. május 7-én az amerikai propagandacsatorna, "Radio Luxemburg", bejelentette: "Németország feltétel nélkül megadta magát az összes szövetséges hatalomnak." Joseph Goebbels, a háborús bűnös, a zsidógyűlölő, a demagóg és a rádió megszállottja ekkor már egy hete halott volt.